A
Fővárosi Állat-és Növénykert a Kacaj Panka Mesetárral közösen mese-és versíró
pályázatot hirdetett „Engedd élni!” kampány keretein belül. 135 pályamű
érkezett be, ebből mesetesztelő gyerekek és szakmai zsűri döntése alapján 47-en
jutottak végül a döntőbe és ezen művekből választotta ki a zsűri elnöke, Mirtse
Zsuzsa (író, költő) a díjazottakat. Mese kategóriában I. helyezett Tamás Anett
Ugri a béka, aki nem tudott ugrálni
című alkotása.
Ugri a
béka, aki nem tudott ugrálni
Élt valahol, réges-régen, a Varázs-tó közelében,
Ugri, a béka. A Brekeke család talán egyik legkülönlegesebb tagja volt, a száz
testvére ellenére is. Ugri nem éppen a legtipikusabb békák közé tartozott.
Kinézetre persze semmiben sem tért el a többiektől. Sőt! Bőre még szebben
csillogott a nap fényében, nyelve még hosszabbra nyúlt ki, és egyszer a
Legzöldebb kétéltűek címét is elnyerte. Fiatalkorában még a békalányok körében
is egészen népszerűnek számított vicces természetével. Furcsasága abban
mutatkozott meg, hogy fajtája egyik legnépszerűbb ismertetőjegyére: az ugrásra
nem volt képes. Ezen társai sokszor viccelődtek is, mint például: „na, ne
ugrass már, hogy nem tudsz egyet ugrani”, vagy „még a neved is ugrik, gyere te
is”. De akárhogy mondták neki, vagy gúnyolódtak rajta, a mi szegény kis Ugrink,
nem tudott ugrálni. Emiatt sokszor nagyon szomorú volt. Egyedül érezte magát,
mert kimaradt a közös játékból és a többiek érdekes történeteket találtak ki
róla. Volt, aki szerint biztosan az űrből jött, és szuperereje van. Mások úgy
gondolták, hogy ő valójában nem is igazi béka. Hisz köztudott tény, hogy a
valódi békák ugrálnak. Már pedig ha ő nem ugrik, akkor nem is lehet az. Biztos
csak egy olyan elvarázsolt királyfi féle, akit büntetésből változtattak át.
Több tucat mendemonda keringett róla, az igazi okát mégsem tudta senki sem.
Ez a furcsasága már egész kis ebihal korában elkezdődött. De
tinibrekiként sem volt könnyebb az élete, sőt még most, felnőttként sem találja
a helyét a csoportban. Egy ilyen „hibás” béka még rendes állást sem kaphatott,
és persze a felesége se akar lenni senki, nehogy a gyerekei is örököljék ezt a
furcsaságot. Egyre csak telt az idő, és Ugri még mindig csak gondolkozott, mit
is kezdhetne magával. Egy napon úgy döntött, az őrfigyelő hivatásnak adja a
fejét. Az őrfigyelők jól megbecsült, nemes és fontos békákká váltak. Az volt a
feladatuk, hogy a tó melletti legnagyobb kövön ülve figyeljék az ellenségeket,
és ha veszély közeleg, riasszák társaikat. Egy ilyen állással végre őt is
észrevennék, és nem csak akkor, amikor elront valamit. Azonban mikor elmondta
ötletét, ismételten kinevették. Hisz ilyen fontos és nagyra becsült tisztséget
hogyan is végezhetne egy ilyen béka? Ha nem tud ugrani, mit csinál, ha jön az
ellenség, és egyáltalán, hogy jut fel a figyelőállomásra? Nem. Teljesen
egyértelmű, hogy elengedhetetlen feltétele az ugrás készsége ezen állás
betöltésének. Nincs is miről beszélni. Ugri ezek után még bánatosabb volt, mint
valaha. Családja és szerettei próbálták felvidítani: elvitték a békák
legnívósabb mocsarába, édesanyja a legízletesebb legyeket főzte meg neki, de
mindhiába. Hetek teltek el, mikor aztán elérkezett Ugri szerencsenapja.
Úgy hozta a sors, hogy senki sem akart őrfigyelő
lenni. Valóban nemes hivatás volt ez, de hát sok béka nem vágyott ekkora
felelősségre, se veszélyre, ami ezzel járt. Így, mivel Ugri volt az egyedüli
jelentkező, kénytelenek voltak őt felvenni. Ekkor aztán egy csapásra
megváltozott az élete. Hirtelen mindenki elfelejtette az apró hibáját, népszerű
lett, sőt még a békák konditermébe is elkezdett járni, hogy jobb formában
legyen. Telt-múlt az idő, remekül végezte feladatát, mindig pontosan leadta a
jelentéseket. Persze semmilyen jelentős ellenséggel nem kellett szembenéznie.
Legtöbbször csak a ráhulló falevelekkel hadakozott, vagy egy-két morcos
darazsat zavart el. Ettől Ugri mégis boldog volt. Úgy érezte, végre valami
hasznos feladatot is végezhet, és egy-egy jól zárult nap után büszkeség
töltötte el. Egyszer aztán hatalmas vihar kerekedett a Varázs-tó környékén.
Minden béka behúzódott otthonába, és még a nyelvük hegyét sem dugták ki.
Egyedül Ugri maradt az őrhelyén. Az embert is igencsak próbára tevő vihart
szegény Ugri férfiasan és becsülettel állta. A rá hulló minden esőcsepp felett
győzedelmeskedett, a süvítő szélben egy fűszálba kapaszkodott, hogy az ne fújja
el. Rövidesen csendesedni kezdett a zivatar, és azt hitte, a nehezén már túl
van. Pár perccel később azonban rájött, hogy a valódi veszély még csak ezután
következik. Egy, a vihart igencsak megsínylett gólya szállt le elé. Magas,
kecses alkatával még azt a parányi fényt is eltakarta, ami a felhők közül
átszűrődött, így sötétségbe borult az egész táj. Hófehér tollruhája még így is
kitűnt a homályból. Ugri először toronymagas lábaira lett figyelmes, amik ijesztő ujjakban végződtek.
Teljes életnagyságban még sohasem állt előtte ilyesfajta madár. Eszébe jutottak
azok a történetek, amiket ebihal korában hallott róluk. Azzal ijesztgették a
felnőttek, ha nem lesz jó béka, elviszi majd a gólya. Ugri borzasztó
ijedtségében nem tudta mihez kezdjen. A gólya hatalmas csőrével közeledni
kezdett felé. Valamit lépnie kellett. Törte a fejét, mihez kezdhetne. Mikor
aztán egyik valamire való terve se bizonyult sikeresnek, úgy gondolta, egy
életem, egy halálom, és elugrott az őrfigyelő állomásról. Csodák csodájára, a
béka, aki sohasem csinált ilyet még életében, elrugaszkodott a szikláról, és a
lápba érkezett. Oda, ahol a gólya már nem találta meg, így megmenekült.
Talán a Varázs-tó erejének, a hirtelen jött
magabiztosságának és magába vetett hitének, vagy a béka-edzőterembe töltött
fárasztó óráknak köszönheti azt, hogy el tudott ugrani. Ugri, a béka, aki nem
tudott ugrálni, bebizonyította, hogy mindenre képesek vagyunk, ha azt nagyon akarjuk.
Bármi megtörténhet, ha valamit tiszta szívünkkel szeretnénk.
Tamás Anett 10/2
Megjegyzések
Megjegyzés küldése