Iskolánk
fiú kézilabdacsapatával sok minden történt az elmúlt pár napban: országos
diákolimpiai dobogó, különdíj, Balaton, lábtörések, tévés szereplés… Edzőjük,
Szilágyi Attila Tanár Úr mesélt nekem örömükről, bánatukról, felejthetetlen
élményeikről.
-
Hogy élte meg Tanár Úr
a diákolimpia négy napját?
-
A
sok döntős helyezés között kétszer voltunk országos bajnokok a fiúkkal,
2004-ben és 2015-ben, és egyszer voltunk másodikak is 2014-ben. Ezért ezzel a
csapattal is úgy vágtunk neki a küzdelmeknek, hogy szeretnénk az országos
diákolimpiára eljutni és ott pedig a legjobb eredményeket elérni. Nagyon
örültünk annak, hogy sikerült a megyei döntőből továbbjutni az országos
döntőre. Különösen nagy öröm volt számunkra, hogy idén a Veszprémi Megyei
Diáksport Egyesület szervezésében egy csodálatos helyen, Balatonfüreden
lehettünk négy napon keresztül. A diákolimpia országos döntőjében 16 fiú és 16
lány csapat vett részt, csoportokat alakítottak ki négy-négy csapattal és aztán
körmérkőzéseket játszottunk. Hatalmas élmény volt számunkra maga a helyszín: a
szálloda, a svédasztalos étkezések és hát maga a Balaton-part. A megérkezés
napján egy számomra nagyon élvezetes megnyitón vettünk részt, ahol egy zenekar
vezette fel a csapatokat. Utána megnyitó beszédek és táncok következtek, majd technikai
értekezletre került sor, ahol sorsolás után a zalaegerszegi, a győri és a váci iskolák
csapataival kerültünk egy csoportba. A csoporton belül első helyen tudtunk
végezni. Ami számunkra különösen öröm, hogy Balatonfüreden a felnőtt férfi
kézilabdacsapat csodálatos csarnokában játszhattuk a mérkőzéseket, valamint az
is, hogy a mérkőzésekre a döntő előrehaldatával egyre többen látogattak ki, így
olyan közönség előtt játszhattunk, amilyennel mi nem találkoztunk eddig, legalábbis
itt az iskolában….
Sokat tud dobni a
játékosok teljesítményén, ha van közönség?
-
Hát nagyon sokat. Viszont a
legjobb az lenne, hogyha nekünk szurkolnának. A legutolsó mérkőzésen majdnem
teltház volt, szinte hallani sem hallottuk egymást. Sajnos a nézők többsége az
ellenfélnek szurkolt, így ők kaptak egy nagy támogatást.
-
És még így is csak egy
gól lett a két csapat közötti különbség…
-
Igen,
sőt úgy, hogy kettő góllal vezettünk a félidőben. Sajnos két játékosunknak,
Solymosi Máténak és Vámos Marcinak még a döntő előtt súlyosan megsérült a
bokája, így nem tudtak részt venni az utolsó napi helyosztó mérkőzésen. Ezért
őket nélkülözve kellett játszanunk, ez az egy gólos hátrány talán ennek is
köszönhető. Mindkettőjüknek gyors felépülést kívánunk.
-
Nem lehetett könnyű,
szinte egy hajszálon múlott az aranyérem.
-
Ott, akkor, nagyon el voltunk
keseredve, viszont másnap már átértékeltük ezt az eredményt. Azt gondolom, hogy
ezzel az országos második hellyel nagyon nagy vágyunkat tudtuk elérni, hiszen
dobogóra kerültünk. Számos gratulációt kaptunk, felhívtak engem is külön
telefonon, meg emaileket küldtek, meg Facebook bejegyzéseket.
-
Kiktől? Volt diákoktól
vagy jelenlegi tanítványoktól, kollégáktól?
-
Hát igen, ez nagyon érdekes,
mert például volt diákjaink közül – akik régebben országos döntőben voltak,
ugyanígy ebben a kategóriában – voltak olyanok, akik folyamatosan chaten
kapcsolatot tartottak velünk, szurkoltak. Kollégáim, akik már nem is Hermanban
vannak, ők is felhívtak, nyugdíjba vonult kollégák is – nagyon sokan
szorítottak nekünk.
-
És hát nem hiába!
Egész nagy híre kelt a fiúk sikerének…
-
Bizony, külön öröm az is, hogy
a Miskolc Televíziótól kijöttek riportot készíteni velünk, ez még soha nem volt
a csapat életében. Talán még annyit külön meg kéne említeni, hogy csapatunknak
volt egy díjazott játékosa,
Demján
Csongor, 11/3 osztályos tanuló, aki az országos döntő legtechnikásabb
játékosa címet is elnyerte.
-
Mi alapján döntik el,
vagy ki dönti el, hogy ki érdemli meg ezt a címet?
-
Ez úgy történik, hogy a
testnevelő tanárok, az edzők, az első napon kapnak egy kis papírt, amire fel
vannak írva ezek a címek: legjobb kapus, legtechnikásabb játékos, stb. Van egy időpont,
hogy meddig kell leadni mindenkinek a szavazatát. Ezek alapján Csongi kapta ezt
a címet, de azt gondolom, hogy ő mellette mindenképpen meg kell említeni két
olyan fiút is, akik a Herman
csapatának csapatkapitányai voltak, ők pedig Nyisalovits Tamás
11/2 és Molnár Ábel 12/2…
Akinek ez az utolsó…
-
Akinek ez az utolsó. Ebből a
mostani csapatunkból ő az egyetlen, aki végzős, most készül az érettségire. Sok sikert kívánok ezúton is! Nyisánál
még külön is szeretném kiemelni a fiúk összefogásába, szervezésébe nyújtott
kimagasló segítséget. Talán ebből is adódik, hogy a csapatunk gerince
együtt marad a következő tanévre…
-
Ami szuper, igaz?
-
Ami nagyon-nagyon jó, igen. Hogyha beszélünk a
jövőről, akkor az elképzeléseink szerint ehhez a csapathoz még jönnek majd
feltörekvő játékosaink, akik most még nem játszhattak, mert vagy fiatalabbak,
vagy még nem rendelkeztek „B” kategóriás engedéllyel. Azt gondolom, hogy ő
velük kiegészülve nagy reményekkel indulhatunk majd a jövő tanévi bajnokságon.
-
Lehet már tudni, hogy
az merre lesz?
-
Szeretném elérni, hogy
esetlegesen Miskolc város rendezhesse meg a jövő tanévi országos döntőt, hogy
egyszer mi is megélhessük azt, hogy nekünk szurkolnak a legtöbben, és hogy a
fiúk átélhessék mindazt a szeretetet
és támogatást, amit kívülről adhat a közönség.
Úgy gondolom, hogy nyugodtan gratulálhatok az egész
iskola nevében, és reméljük, hogy a továbbiakban is legalább ilyen szépen tud
majd a hermanos csapat szerepelni a mérkőzéseken.
A csapat tagjai: Bazsányi Péter, Simon Dániel, Nagy Dániel, Vámos Marcell, Lestár Marcell, Söllei Tamás, Kmecz Ádám, Demján Csongor, Szabó Ábel, Solymosi Máté, Molnár Ábel, Nagy Máté, Takács Ákos, Nyisalovits Tamás, Solymosi Máté, Rem Soma.
Interjú és szöveg: Horváth Kata 11/2
Képek: Internet (a Diákolimpia hivatalos honlapja)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése